Csapatunk az Arany János Általános Iskola és Gimnázium "Szabadidő házában" működik. (1124 Budapest, Meredek utca 1., bejárat a Sion lépcső felől)

A hadak útjáról mesélek ma este, hallgassatok ide. Arról a hosszú, ragyogó fehér szalagról, mely csillagos estéken ott lebeg az égen. Elmondom néktek, hogy került az égre ez a fehér, ez a ragyogó fehér szalag.

Ott kezdem, hol tegnap este elhagyám: Atilla meghódította az egész világot. Mert amint megkerült csudálatos módon az Isten kardja, nem volt a földön nép, mely Atillát s vitéz seregét legyőzni bírja. Pedig Atilla nem hordozta magával Isten kardját. Otthon őrizteté hármas zár alatt. De azóta, hogy megkerült a kard: szívét nem szállotta meg többé a csüggetegség. Tudta, hogy vele van az Isten s ez megnövelé karjának erejét.

Sokszor mondogatta, ha feleségével, Rékával s szép dali fiaival kiült a sátor elé: most már nyugodtan fekszem koporsómba, megértem amire törekedtem: enyém az egész világ. Az én vitéz népemnek adózó szolgája a földnek minden népe. De ha magában volt, sokat tűnődött, évelődött azon: nem züllődik-e szerte az ő vitéz, világverő népe. Azt szerette volna, ha legkisebb fia: Csaba lészen a hunok királya az ő halála után. Sok fia közt ez volt a legkedvesebb, a legvitézebb. Csabát szerette, kényeztette az édesanyja is.

Egyszer aztán, mikor a Rika erdőben ahol legkedvesebb vára volt Atillának, együtt valának mind: nagy szomorúság érte Atillát és fiait. Réka királyné nagy beteg lett s érezvén halálát, ágyához hivatá urát s fiait, akik között Aladár volt a legidősebb, Csaba a legfiatalabb. S mondá búsan, könnyező szemekkel: -Én most meghalok, de ne temessetek el hét napig. A hetedik napon sorba jöjjetek hozzám, édes fiaim, s csókoljátok meg mind a két szememet. Akinek csókjára fölnyílnak szemeim, az legyen a hunok királya. A többi nyugodjék meg ebben: Isten rendelése ez. Álmomban jelenté meg ezt nékem.

Ezt mondván Réka lehunyta szemeit és meghalt. És nem temették el, míg hét nap le nem telék. akkor sorban megcsókolták mind a két szemét a fiai. Először Aladár, azután a többiek, de Réka szemei nem nyiltanak meg. S jőve legvégül Csaba és sírva borult édesanyjára s megcsókolván szemeit, ím felnyitá azokat Réka s rámosolygott legkedvesebb fiára.

- Te leszel a hunok királya, fiam. A te csókod volt a legmelegebb. Ím, itt fekszik ágyam mellett egy nyíl - legyen a tied. Sok nagy bajodban hasznát veszed ennek.

Azzal ismét lehunyta szemeit s fel sem nyitá többé soha. Lent a vár alatt, hegynek tövében folyik egy patak. annak a partján ástak sírt neki s abba temették el. És rengeteg nagy követ hengerített rá Atilla a hegynek tetejéről, hogy míg világ a világ, emberi kéz meg ne háborítsa Réka nyugodalmát.

Sok-sok esztendő telt el Réka halála után, mikor Atilla megunta a magányos életet s másodszor is megházasodék. Mikoltnak hítták azt a szépséges szép királykisasszonyt, akit megszeretett. Éppen azon járatta az eszét, hogy tengereken is túl megy, hadd lám, vannak-e ottan is országok és népek. Csak legyenek, meghódítja azokat is. Ám mielőtt felkerekedett volna vitéz seregével, megtartá a lakodalmat Mikolttal, hadd legyen asszony a háznál, amíg a tengeren túl jár.

De ím, halljátok, mi történt! Meghalt Atilla a lakodalomnak éjszakáján. Midőn lefeküdék ágyába, megeredt az orra vére s a világverő király megfulladt a vérében.

Hej, nagy volt a szomorúság az egész országban! - Hogy aki a vérét ontá annyi vitéznek, envérében haljon meg! - keseregtek a népek. - Meg sem áldhata minket! - keseregtek a fiai.

Eltemették nagy pompával Atillát. Hármas koporsóba tették a testét: arany volt az első, ezüst a második, vas a harmadik. Folyó partján mélységes gödröt ástak, le a víz feneke alá. Ide ereszették le a hármas koporsót, s hogy emberi kéz ne háboríthassa s meg se tudhassa soha senki, hogy hová temették: rabszolga népekkel ásatták a sírt, ezek földelék el s egymást le kellett gyilkolniok...

Hiszen alig földelék el Atillát, megmozdultak mindenfelől a legyőzőtt népek. Ám jól tudták, hogy nem bírnak másként a vitéz hunokkal, csak ha egymás ellen tüzelik Atilla fiait. Az ármányos Detre vitéz volt az első. Ez még mindig a homlokában hordta a nyilat, melyet Bendegúz lőtt volt bele. Homlokában a nyilat s szívében a bosszút. Még akkor megfenyegette Bendegúzt. megállj, ezt a nyilat megkeserüli még a hetedik nemzetséged is.

Ment egyenest Aladárhoz s mondta neki: - Hát te engeded legidősebb létedre, hogy Csaba, a legkisebb legyen a hunok királya! Téged illet a királyság Isten és ember előtt.

Mondta Aladár: - Igazad van, Detre, de édesanyám akarta így. neki pedig Isten rendelte, hogy légyen a hunok királya, amelyiknek csókjára felnyílnak szemei.

- Ó, te világ bolondja, te! - mondá Detre - hát nem vetted észre, hogy anyád mindig Csabát szerette a legjobban! Ha téged szeretett volna jobban, a te csókodra nyíltak föl szemei.

Megmaszlagosodott ettől az ármányos beszédtől az Aladár feje. Elhitte Detrének, hogy megcsalta őt az édesanyja. Mindjárt megüzente Csabának: küldje az ő sátrába az Isten kardját, mert ott van annak a helye.

Visszaüzent Csaba: - Isten kardja a hunoké, bátyám. Sem az enyém, sem a tied.

- Hátha szép szerével nem adja, elveszem erővel - mondá Aladár.

Két pártra szakadtak a hunok, s egyik rész Csaba, a másik Aladár mellé állott. De fölkerekedtek a gótok is s mindenféle meghódított népek, hanem Ármányos Detre kitanította őket, hogy egy rész pártoljon Csabához, a más rész Aladárhoz, egymást azonban ne bántsák, csupán a hunokat öljék, gyilkolják, mikor két tábor összeütközik.

Ám az ármányos Detrének nem volt elég, hogy Aladárt Csaba ellen tüzelte, s mikor már három napja tartott a szörnyű hadakozás s hunok vérétől folyók, patakok kiáradtak, egy biztos emberét Csabához küldötte ősz jövendőmondó képében. S ez azt jövendölte a királyfinak: - Hallod-e te, Csaba királyfi, ha azt akarod, hogy te légy a hunok királya, vedd elé Isten kardját, e nélkül nem győzheted Aladárt.

Hitt is, nem is Csaba ennek a beszédnek, de addig s addig gondolkozott, tűnődött, hogy felnyittatá a hármas zárat s kivette Isten kardját.

Eleget mondták az öregek: hagyd az Isten kardját, Csaba királyfi, csak addig lesz velünk az Isten, míg testvér-vérbe nem mártódik e kard. De Csaba nem hallgatott az öregek szavára. Összeszedte megfogyatkozott seregét s megvillogtatván Isten kardjá, nekivágott a rettentő nagy seregnek. Messziről kiáltá Aladárnak: itt az Isten kardja, bátyám! S, ím, halljátok, összecsapott a két testvér, hogy ég, s föld megnyilallott belé. Szikrázott Isten kardja és lángolt oly rettenetesen, hogy szemük világát veszték sok ezren és holtan bukott le szürke paripájáról Aladár, és mellőle sok hun vitéz levente. Ám egyszerre csak, halljatok csudát Isten kardja sem szikrázott sem nem lángolt többet. Reá freccsent Aladár vére s egy csepp vértől kialudt szikra és láng. Hiába vágott Csaba jobbra-balra, sebet többé nem vágott e kard.

Ha nincs vele a maga kardja, ott ölik meg őt is.

- Megvert az Isten! - sóhajtott föl búsan Csaba. Vége a dicső hun nemzetnek, vége!

Világverő vitéz seregéből nem maradt több öt ezer embernél. A többi - lehettek tízezren - sebtől s vértől vala borítva.

Fájt a szíve, majd megszakadt, hogy most ezek a megsebesült vitézek is mind elpusztulnak itt. Ha legalább ezek megmaradnának! Ha ő ezeket meggyógyíthatná! Még talán megtarthatná ezt a szép földet a hun nemzetnek.

S ím, hogy ezen tűnődék, megnyílt az ég s turul madár ereszkedett nagy égi ragyogásban a hun vitézek fölé. Alább, alább ereszkedék és megszólalt a turul madár:

- Ne csüggedj, Csaba. Vedd elé a nyiladat, mit édesanyád halálos ágyán adott néked. Lőj ezzel a nyíllal és szaladj a vesszeje után. Amely növevényre esik, annak tejével kenesd meg vitézeidnek sebeit és meggyógyulnak menten.

- Ez az én édesanyám hangja! - kiáltott Csaba.

De e pillanatban szélnél sebesebben felröppent a turul madár és eltűnt a magasságos égben.

- Azé, az! - kiálták a hun vitézek is - Ez Réka hangja.

Mindjárt hozták a csodanyilat s Csaba királyfi meghúzta az íjat, keresztül célozván a virágos mezőn, ahol álltanak. És szaladt a nyílvessző után a szélnél is sebesebben. S hát a vesszőt is megtalálta egy széles levelű növevényen. Egyszerre szedtek ilyen növevényt sokat.

S megkenték ennek tejével a vitézek sebeit. Erősebbek, szebbek lettek, mint annak előtte voltak.

Felkerekednek erre a hun vitézek s elindultak kelet felé. Abba az irányba, amerről Bendegúz e földre vezette a hunokat Szittyaországból.

- Vezess vissza minket a magyarokhoz - mondták a hunok Csabának -, s hívjuk el őket ebbe a szép országba. Közös erővel újra elfoglaljuk.

- Szívemből szóltatok - mondá Csaba királyfi -, ezt akarom én is. Menjünk vissza. De ne mind. Maradjon itt háromezer vitéz. Székeljenek itt, amíg mi a magyar testvérekkel visszatérünk. Ne mondhassa senki, hogy csúfosan itthagytuk Atilla országát.

S még aznap kiválék háromezer vitéz Csaba Szittyaországába, áldoztak a tűznek, áldoztak a víznek, azután a levegőnek s végezetül a földnek. S megesküdtek mind a visszatérők Isten szabad ege alatt, hogyha a székelyeket ellenség támadná, visszatérnek még a világ végéről is. Hírül hoza nékik a tűz, ha ez nem, a víz, ha a víz nem, a levegő, ha ez nem, a föld.

- Visszajövünk, vissza! - kiálták, hogy ég, föld belézendült.

Ahol az Olt vize ered, ott esküvének meg. Akkor Csaba királyfi elővevé az Isten kardját s belémártá az Oltnak vizébe. Mondá hangos szóval: - Oltnak vize, mosd le a testvérem vérét Istennek kardjáról.

S ím, az Aladár vére lefolyt az Isten kardjáról. ragyogott, villogott, mint annak előtte. S tevék hármas zár alá ismét s így vitték hazafelé Szittyaországba.

Haj, de alig indulnak el, még a határig sem értek, a föld megrendüle, búsan hajladoztak, integettek a fák, mintha mondták volna: vissza, vissza, bajba' van a székely!

Úgy volt, ahogy a fák megjelezték. Megtámadták a székelyeket mindenféle népek.

- Vissza! vissza! - kiáltott Csaba - utánam, vitézek!

S vágtattak a sebes szélnél sebesebben, a gondolatnál is sebesebben s széjjelverték az ellenséget, de úgy, hogy hírük, poruk sem maradott.

Aztán megint elindultak Szittyaország felé. Mentek hegyeken, völgyeken által, erdőkön, mezőkön keresztül. S hát a hetedik napon, ahogy egy nagy folyó vízen át akarnak menni, egyszerre megdagad a víz, kicsap a medréből, zúgott, bőgött rettentően, s mintha mind ezt zúgta, bőgte volna: vissza, vissza, bajba' van a székely!

- Vissza! vissza! - kiáltott Csaba - utánam, vitézek!

S vágtattak a sebes szélnél sebesebben, a gondolatnál is sebesebben s hát a víznek igaza volt: körülfogták a székelyt mindenféle népek. széjjelverte ezeket is Csaba, hírük poruk sem maradott ottan.

Harmadszor is fölkerekedtek a hazatérő hunok s mehettek már jó esztendeje, ott bolyongtak Görögország földjén, hát egyszer csak kerekedik rettentő nagy fergeteg. Onnét indult a székelyek földjéről. Elindult sebes szellő képében, repült, repült s mire odaért, fergeteggé nevekedett. Zúgott, búgott a fergeteg s mintha mind azt zúgta-búgta volna: vissza, vissza, bajba' van a székely!

Vágtattak vissza a vitézek, sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, s harmadszor is széjjelverték a tenger ellenséget.

És indultak vissza Szittyaországba negyedszer is.

Telt, múlt az idő. Eltelt ötven, eltelt száz esztendő, nem bántotta a székelyt semmiféle ellenség, élhettek békében. De hiába várták Csaba királyfit a magyarokkal. Azt hitték, talán nem is találtak vissza, ott vesztek Görögországban. Pedig visszataláltak. Csaba királyfi visszavitte Isten kardját a magyar testvéreknek. Mondá nekik: ím, az én apám megtalálta Isten kardját, meg is hódítá vele a világot. Ám ahogy behúnyta a szemét, a gonosz szellem belénk költözék, testvér testvérre emelte a kardját. Megtántorodék az én lelkem is: Isten kardját testvéremnek szívébe mártám. De mielőtt eljövék, megmártám az Oltnak vizébe: ím, lássátok, ragyog, villog, mint annak előtte. Jertek, magyarok, foglaljuk vissza Atilla országát.

Nagy kedve lett a fiatal vitézeknek, hogy induljanak nyomban, annyi sok szépet regélt Csaba királyfi Atilla országáról. De mondták az öregek:

- Várjatok, addig ne induljunk, míg közülünk valakinek Isten meg nem jelenti: menjünk-e avagy nem.

Ebben megnyugodnak a magyarok s éltek tovább Szittyaországban...

Ezenközben a vitéz székelyek is szaporodtak s éltek békességben. Messze földön híre volt nagy vitézségüknek, ellenség nem merte megháborítani. Hanem a sok mindenféle népek nem nyughattak, s ahogy egy kicsit erőre kaptak, közrefogták a székelyt minden oldalról. Hiszen csak többen lettek volna! De még a fűszál is feltámadt ellenük s egy székelyre száz ember is jutott. S hiába néztek Szittyaország felé, nem jött segítség. Csaba királyfi már rég por és hamu vala, őt ugyan hiába várták.

De halljatok csudát, mi történt! Mikor éppen az utolsó csatára készült a székely, éjnek éjszakáján megvilágosodik az ég, s ím a csillagoknak fényes ragyogása közt megjelenék Csaba királyfi s nyomában a vitézek, kik sok száz esztendővel annak előtte háromszor verték széjjel a székelyek ellenségeit.

Nem hagyta el a székelyeket az ő csillaguk, a Szaturnusz csillag. Hírül vitte magas mennyországba Csabának: bajba' van a székely.

- Fel, fel vitézek! - kiáltott Csaba s ím fölkerekedének a halott vitézek, végigszáguldanak a csillagos ég boltozatján, sebes szélnél sebesebben, a gondolatnál is sebesebben s a székely határon, hol az ég reá hajlik a hegyekre, leszállnak az égből.

Rettent rémület szállja meg az ellenséget láttára a hun vitézeknek, kik az égből szálltak le, s nem hagyják a székely testvért nagy veszedelemben. Fut a tenger ellenség esze nélkül, nincs az a vitéz, aki megállni merjen, aki vissza is tekintsen.

És halljátok, csodáljátok, Csaba és vitézei ismét fölszállnak a csillagos ég boltozatjára s visszaszáguldanak azon az úton, amerről jövének. Ragyogó fehér út verodik a paripák lába nyomán, amely el nem enyészik soha s megmarad örökkön örökké: a hadak útja.

Ott ragyog az égen, csillagos estéken.

Forrás: http://www.rockszerda.com/hagyomany/mondak/hadakutja.html